|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 5 találat | lapozás: 1-5 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kása Dávid 2002. június 28.Jún. 22-én elhunyt Kondrák Károly szobrászművész, veszteség érte a nagybányai művészközösséget. Tanítványa, Kása Zoltán emlékezett mesterére, aki 1980-ban tanítványául fogadta őt és ingyen tanította, műtermét is megosztotta vele. /Kása Dávid: Mesterem emlékére. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), jún. 28./2003. október 10.Nagybányán elkészült a város neves szülötte, a középiskola névadója, Németh László mellszobra. A gimnázium által kiírt pályázatot megnyerve Kása Dávid szobrászművész kapott megbízást a mű elkészítésére. A szobor az iskola épületében fog állni. Kása Dávid a márványt választotta. Az alkotó várja, hogy elkészüljön a talapzat, s végre helyére kerüljön a műalkotás. /(déel): Elkészült Németh László szobra! = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), okt. 10./2006. augusztus 4.Nagybánya szülötte, néhány év óta díszpolgára, az anyaországban Munkácsy-díjjal kitüntetett festőművész, Véső Ágoston július 31-én betöltötte 75. évét. Korát megcáfolva hetente kétszer megjelenik a teniszpályán, télen is, akár térdig érő hóban, felmegy a fokhagymási Almásmezőre. Fest, fényképez, még a számítógépen is megtanult dolgozni. Véső Ágoston még egyetemista korában, Kolozsváron kifejtette nézeteit a magyar nemzeti és keresztényi hit szellemében. Tanári állásából elbocsátották. Ezután néhány éven át, három kiskorú gyermek nevelése mellett, amit csak a feleség tanári fizetéséből volt kénytelen biztosítani, kezdett el szinte csak éhbérért vezetni egy munkásokból és értelmiségiekből álló amatőr képzőművész csoportot. Egy idő után ezt is megszüntették. Ő azonban nem hagyta abba a kultúráért tenni akaró munkáját, hanem, saját költségén ingázva, Felsőbányán irányította tovább a kisváros műkedvelőit. Közben több generáción át készítette fel a fiatal tehetségeket. Jórészük be is jutott az akadémiára, úgy mint: Lukács Kati, Schneller Mária, Tőkés Gábor, Forgács Baba, Váncza Edith, Kása Dávid, de nem csak magyarok, hanem román fiatalok is. Jelenleg vezeti a nagybányai tájképfestő nyári tábort, immár tíz éve, minden fizetség nélkül, önkéntes alapon. /(Varga Imre): Egy festőművész születésnapjára. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), aug. 4./2013. április 8.Egy szerecsenmosdatás apropóján...Ha nem is mind, de a számomra (még) valamelyest hírértékű, úgymond művészetről, művészekről szóló tudósításokat általában el szoktam olvasni. A Bányavidéki Új Szó hetilap 2013. március 1-jei számában a www.kolozsvar.ro híradása alapján megjelent, Vida Géza-centenáriumot hirdettek Nagybányán című tudósítást is elolvastam. Amint ebből kiderül, „A száz éve született Vida Géza szobrászművészre emlékeznek szülővárosában, Nagybányán, valamint Kolozsváron, Bukarestben és Rómában.” Az emlékév rendezvényei február 28-án kezdődtek Nagybányán. Nos ez eddig rendben is van, örvendetes dolog, hogy nem feledkeznek meg róla – mint másokról például amúgy általában. A baj csupán az, hogy ez a megemlékezés – már ami a művész életét és életművét illeti –, legalábbis szerintem, igencsak egyoldalúra sikeredett. Pedig a rendezvényen rengeteg volt a hozzászólás, megbeszélés. Művészek, kritikusok, a román akadémia tagjai méltatták életművét. Azaz, életének pozitív szakaszait, mert például erősen balos politikai szerepléséről – hogy ne mondjam –, bolsevik szemléletéről, kommunista múltjáról, spanyolországi kiruccanásairól hallgattak, mint a sír. Pedig ez is igencsak fontos és meghatározó része volt az életének. Hiszen – bárhogyan is akarják most beállítani – annak idején, az átkosban igen magas politikai funkcióban volt, tagja volt a Központi Bizottságnak. Érdekes, egyesek számára az ő esetében könnyen szétválasztható a politikai múlt a művészi karriertől, másoknál meg ugyanez hatalmas tiltakozást vált ki, teljesen elképzelhetetlen. Másokat nemhogy újrakeresztelni, de még újratemetni sem szabad. Ellenkezőleg! Le lehet őket horthystázni, nácizni, fasisztázni, antiszemitázni, pedig köztudott dolog róluk, hogy ez egyáltalán nem igaz... Ez aztán az igazi kettős mérce, mégpedig a javából! Visszatérve azonban a rendezvényre, a sok jó dolog, értékelés mellett, mi tagadás, folyt a szerecsenmosdatás, átkeresztelés. Nagyon úgy tűnik, a szobrászművészből a mai világnézetnek is megfelelő, román nemzeti hőst akarnak kreálni, akire ezután semmi negatívumot nem szabad mondani... Ami pedig Vida Géza művészeti tanulmányait illeti, azzal kapcsolatban – az írott és hitelesnek mondható „dokumentumok” alapján – igencsak ellentmondásos a helyzet. A tudósítás szerint „Vida Géza a művésztelepen Ziffer Sándor tanítványaként kezdett alkotni az 1930-as években, a második világháború idején Budapesten végezte művészeti tanulmányait.” Tény, hogy Réti István A nagybányai művésztelep című, kiváló és igen tartalmas, dokumentumjellegű könyvében – az 1930–1940-es évek adatai szerint – a művésznövendékek névsorában Vida Géza neve sem a telepen, sem a telepen kívül dolgozók között nem szerepel. (Feljárt azonban a Munkaházba, ahova a mester (Ziffer S.) hetente kétszer ment korrigálni, Agricola Lídia 1993-as szóbeli közlése szerint: „Vida Géza, a szobrász is följárt hozzánk.”) Ami pedig budapesti tanulmányait illeti, a Művészeti Lexikon adatai szerint Vida Géza „1941–42-ben egy ideig a budapesti képzőművészeti főiskolán tanult.” Tehát, hogy ott végzett volna, azt e lexikon szerzői egyáltalán nem állítják. Egyes művészettörténészek pedig ezzel ellentétben azt írják, hogy Vida Géza csak 1942 őszén, Ferenczy Béni biztatására iratkozott be a budapesti képzőművészeti főiskolára. Erről Vida Géza az 1970-es évek elején a fából készült szobrait végleges anyagba, kőbe faragó szobrászművésznek (mert ő kőbe faragni nem tudott, és nem is faragott soha) szóban a következőket nyilatkozta: „Amikor Budapesten a főiskolára jelentkeztem, egyszerűen eltanácsoltak, és a következő utasítással küldtek vissza: Maga egy népi fafaragó. Menjen szépen haza, és a továbbiakban is ezzel foglalkozzon.” Persze Vida Gézának ezen a személyesen tett vallomásán is el lehet vitatkozni (akárcsak a lexikonok, művészeti kiadványok sokszor téves és elfogult adatain), az illetékesek – mondjuk – személyes érintettség okán, érzelmi vagy másmilyen érdekből mindezt megpróbálhatják akár cáfolni is. Azt azonban nehéz volna elképzelni és elvitatni, hogy ha Vida Géza valóban végzett, vagy akár csak folytatott volna művészeti tanulmányokat Budapesten, azt érdekében állt volna elhallgatni vagy letagadni. Ellenkezőleg! Hiszen ebben a doktori, azaz diplomakórságban szenvedő világunkban mégiscsak jobban hangzik, ha van valakinek diplomája, mint hogyha nincsen. Mostanság el sem tudják képzelni, hogy egy valamikor sikeres, úgymond „befutott” művésznek ne lett volna főiskolai végzettsége, diplomája. Talán éppen ezért (is) próbálják az ilyeneket – így utólag – neves mesterek tanítványaként, különböző külföldi tanulmányutakkal, ilyen-olyan szabadiskolák és főiskolák látogatásával felruházni. Pedig az is tény és való, hogy lehet valaki kiváló művész – akár Vida Géza például – szabad tanulmányokat folytatva, főiskolai végzettség nélkül is. Akárcsak Ferenczy Károly (vagy mások is), aki – hivatalosan – szintén nem végzett sehol, nem volt főiskolai diplomája, mégis „a legnagyobb nagybányaiként” tartják számon... Kása Dávid A szerző nagybányai szobrászművész. Krónika (Kolozsvár). 2016. március 7.Veszélyben a nagybányai művésztelepA több mint egy évszázada a magyar állam által felépített nagybányai művésztelep túlélte ugyan a két világháborút, de az idők folyamán bizony igencsak megrongálódott, ezért többször is javításra szorult. Ezt azonban – mivel időközben Erdélyt és a Partiumot is Romániához csatolták – már a román állam, azaz a Romániai Képzőművészek Szövetsége (UAP) és a helyi nagybányai illetékes szervek, a városgazdálkodási vállalat (IGO) végezték. Mi tagadás, kisebb-nagyobb javítási munkálatokra valóban szükség volt, de még az 1972-ben a bukaresti UAP által felépített két, tömbházszerű műterem épületekre is, mert jött az újabb művészgeneráció, a művészek sokasodtak, tehát műtermekre szükség volt. (Azelőtt „csak” tizenöt művész volt a városban.) Szerintem azonban ezeket a műtermeket – akár jóval többet is, szépeket, moderneket – nem a művésztelepen, hanem máshol kellett volna felépíteni. Üres hely akkor ugyanis még volt bőven. Ezt a régit pedig restaurálni és megőrizni kellett volna eredeti formájában, mint egy letűnt kor műemlék épületét. És így lehetséges lett volna a román illetékes szerveknek arra hivatkozni, hogy megőrzik és ápolják a területükön élő nemzetiségek templomait, műemlék épületeit, gyakorolhatják hagyományaikat, kultúrájukat és élhetnek a többség számára szavatolt valamennyi joggal. Így azonban ezirányú hivatkozásaik enyhén szólva, nem hitelesek... Törő-zúzó „szakemberek” Rátérve azonban a művésztelepen az ötvenes években történt javítási munkálatokra, valójában az történt, hogy még a művészeti középiskola bezárása előtt egy évvel – amely akkor ugyancsak a művésztelepen működött –, 1953–54-ben egy építő-javító kőművesgárdát küldtek Bukarestből Nagybányára a telep épületeinek javítása végett, teljes körű felújítás („reparaţii capitale” – szerk. megj.) címszóval. Egy építészmérnök – egyesek szerint technikus – is érkezett a munkásokkal. Tény, hogy a telepen akkor műteremmel rendelkező művészeknek – Agricola Lídia, Weit László, Thormáné Kiss Margit, Makkai Piroska és Balla József – kénytelen-kelletlen, de mindannyiuknak be kellett költözniük a 21-es épület nagytermébe. Kivéve Csikós Antóniát, aki ezalatt végleg hazaköltözött a Veresvízen lévő szülői házába. Viszont a bukaresti UAP által ide küldött építészigárda itt-tartózkodása kb. másfél éve alatt a romboláson kívül lényegében nem csinált semmit. Az építési anyagokkal együtt (cement, deszka stb., melyet rendre eladogattak) befészkelték magukat a művészek műtermeibe és azok közepén tüzet raktak, ettek-ittak, dorbézoltak, mulattak. Pláne miután a vezetőjük néhány nap elteltével visszament Bukarestbe. Amihez csak nyúltak, szinte mindent szétvertek, darabokra zúztak, minden éghető anyagot elégettek. Jókedvüket nyilván az is fokozta, hogy ételben-italban nem szenvedtek hiányt. Bár fizetésük – mert az is járt a rombolásért – mindig hamar elfogyott, ez sem okozott nekik gondot. A teleppel átellenben, a Festők utca sarkán (most 33 a neve) lévő élelmiszer- és italüzlet (később mészárszék) tulajdonosa, egy bizonyos Fischer nevű úr – aki, amint mondják, nagyon rendes ember volt a maga módján – pénz nélkül is kiszolgálta őket. Pláne miután a bizalmába férkőztek. Hitelbe, azaz kontóra megelőlegezte nekik a kívánt árut, feljegyezte a nevüket, ki miből és mennyit vásárolt, és a hónap végén fizettek. Igen ám, de ittlétük vége felé már csak ógva-mógva, külön instállásra, 2-3 havonként törlesztették adósságaikat. Azt is inkább úgy, hogy értéktárgyaikat – gyűrűt, órát, láncot, már amelyiknek volt ilyesmi – adták oda zálogként. Nem tudom, „szegény” Fischer úr hova tette az eszét, amikor ilyen embereknek előlegezett bizalmat! Mert, amint várható volt, ezek „munkaviszonya” nem tarthatott sokáig. A képzőművészek helyi szövetsége ugyanis az elején, amíg inkább csak a felmérések történtek, elnézte ezek dorbézolásait, amelyek mindig késő éjszakába nyúltak. De amikor már látták (több mint egy év elteltével), hogy ezek inkább csak rombolnak, több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak, mindent elégetnek és felperzselnek, füsttel, bűzzel és kosszal töltik meg a műtermeket, szabályosan visszatessékelték őket Bukarestbe, ahonnan jöttek. Az üzlettulajdonos Fischer úr pedig maradt a feljegyzett és ki nem fizetett listával, mert ezek az utolsó egy-két hónapban az elfogyasztott ételért-italért nem fizettek szinte semmit. Bontás, rombolás Ezután a nagybányai UAP – okulván a saját kárán – előbb a Construcţii vállalattal, aztán az IGO-val kötött szerződést és a javítási munkálatok 1956 őszén úgy-ahogy be is fejeződtek. A művészek pedig több mint két év után a nagyteremből visszaköltözhettek saját műtermeikbe. Az 1960-as években a művésztelepen ismét elkezdődtek a javítási, azaz inkább építési, bontási és átépítési munkálatok. Mert az 1960-as években az UAP országos, azaz bukaresti vezetősége már nem elégedett meg azzal, hogy csak javításokat végeztessen, mint az ötvenes években – amelyekre valóban szükség volt –, hanem építési, és a 21-es főépület szinte teljes átépítési munkálataiba kezdett. Ami nyilván nem kevés bontással és rombolással is együtt járt. Nemcsak, hogy lebontották a kiállítóterem kiváló üveg tetőszerkezetét, amely addig soha be nem ázott, és kb. 170 centiméterrel megemelték a kiállítóterem falait, mert túl alacsonynak tartották, hanem mindkét oldalán melléképületeket is építettek – méghozzá emelettel! Azelőtt csak az irodahelyiség volt emeletes és horganyzott lemezzel volt befedve. A két első műterem pedig eredetileg cseréppel volt fedve és csak később került emelet föléjük is. Persze amint az már lenni szokott, a kiállítóterem kiváló üvegfalainak és üveg tetőszerkezetének bontása, rontása közben az üvegcserepek nagy részét „sikerült” összetörniük. A maradék pedig – mivel már úgysem lett volna elég – szőrén-szálán eltűnt, ezért új tetőszerkezetet hozattak és építettek a régi (jó) helyébe, ami aztán az esős időszakokban mindig beázott... A terrakottákat, azaz a cserépkályhákat azután hozatták állítólag Szatmárról, és építették fel a termekben. Azelőtt hatalmas öntvénykályhák voltak, amelyekben szénnel és fával fűtöttek... Amint az akkor élő és alkotó művészek elmondták, óriási költségekbe került a főépület részbeni lebontása, rontása és a hozzá, azaz mellé és fölé toldott-foldott, emelettel is ellátott melléktermek, valamint az új, de mégsem jó tetőszerkezet felépítése. Talán többe, mint a kicsit később, 1970–1972-ben felépített két, tömbházszerű műteremlakás együttvéve. Amint mondták – román és magyar művészek egyaránt –, kevesebb költséggel jár és jobb lett volna, ha a főépületet meghagyják eredeti formájában és a rá költött pénzből új műtermeket építettek volna máshol, vagy akár a művésztelep hátsó szélén, annak nagy, szabad terein. Sajnos viszont akkor sem, és most, 2016-ban sem az a szándék, hogy lehetőleg kevés költséggel sok új és modern, a mai követelményeknek is megfelelő műtermet építsenek, amelyeket aztán aránylag elfogadható áron bérbe adhassanak. Lehetőleg csak olyan művészeknek, akik ezt szakmai alapon meg is érdemlik! Hanem az a cél, hogy valami „hipermodern”, de a régi nagybányai művésztelep környezetébe – legalábbis az internetre feltöltött illusztratív képekből megítélve – egyáltalán nem illő épületcsoportot, azaz egy új nagybányai művészeti központot építsenek, amelyet aztán a művészi vezetés kegyeltjeinek bérbe adhassanak... Román nemzetpolitikai szándék? Persze a több mint egy évszázados nagybányai művésztelep nagy részének lebontására és átépítésére okokat is próbálnak (ki)találni. Hallottam olyasmiket is például – méghozzá művésztől –, hogy a művésztelepet azért kell lebontani és átépíteni, mert annak idején egy mocsárra építették, mégpedig minden alap, azaz fundamentum nélkül. Ezért az idők folyamán megcsúszott, tehát életveszélyes! Ezt még a statikusok is megállapították... Ezek a (rém)híresztelések azonban inkább csak azért történnek, hogy a művésztelep önkényesen történő részbeni lebontására és néhány ember kénye-kedve szerint való átépítésére valamelyest elfogadható mentségeket találjanak. Nos ennek kapcsán kérdem én: el tudja-e valaki azt ép ésszel képzelni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idejében – amikor még törvény volt a törvény – hagytak volna felépíteni egy jeles építészek által tervezett és kivitelezett művészeti központot csak úgy a puszta földre – méghozzá egy mocsárra! – minden talapzat, fundamentum nélkül?! Szerintem nem. Különben nem szükséges föltétlenül építésznek vagy statikusnak lenni, akár egyszerű ember is megállapíthatja, van-e egy épületnek talapzata, avagy nincsen. Csak oda kell menni, és láthatja bárki, hogy – a híresztelésekkel ellentétben – a nagybányai művésztelep épületei masszív, kemény kövekből faragott talapzaton állnak... De nem is ez a gond. A probléma az – legalábbis egyeseknek –, hogy még állnak! A cél pedig továbbra is az – és ezt a régi óhajukat az „illetékesek” most látják kivitelezhetőnek –, hogy ennek a hipermodern új művészeti központnak a felépítése ürügyén a régi művésztelepet szinte teljesen lebontsák és megsemmisítsék, ezáltal pedig eltüntessék magyar jellegét, magyar szellemiségét... Sajnos a jelenleg kialakult viszonyok következtében ezt – legalábbis szerintem – már megállítani nem lehet. Ez ugyanis egy Bukarestből irányított és helyileg támogatott, régóta áhított, román nemzetpolitikai szándék... Kása Dávid A szerző nagybányai szobrászművész. Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-5
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
